Novemberben jelent meg Ana-Maria Negrilă Jégcsászár című regénye a Metropolis Media kiadó gondozásában. A román szerzőnő írása 2008-ban Vladimir Colin-díjban részesült. A kötet megjelenését az Európai Unió Kreatív Európa Programja támogatta.
A magyarországi könyvkiadók, ha modern SF-könyv kiadására vállalkoznak, szinte kivétel nélkül az angolszász irodalomhoz fordulnak. Ebben nyilvánvalóan nagy szerepet játszik az, hogy angolul szinte már mindenki tud, az angol nyelvű könyveket könnyű elolvasni, lefordítani, és könnyebb a róluk szóló kritikákból is tájékozódni.
Ezért is nagyon fontos a Metropolis Media kiadó munkája, ahol hangsúlyt helyeznek arra, hogy az európai SF kincseit is bemutassák a magyar olvasóközönségnek. Már csak azért is, mert az európai életfelfogás, a tapasztalatok összekovácsolják az öreg kontinens lakóit. Habár külön nemzetállamokban élünk, mégis létezik egyfajta történelmi és kulturális közösség, ami alapján könnyebben megérthetjük egymás gondolkodásmódját.
Furcsa módon, noha szomszédos országok vagyunk, csak elvétve jelenik meg hazánkban román sci-fi. Már csak ezért is valódi könyvcsemegéről van szó.
A regény helyszíne meglehetősen komplex és érdekes. Egy olyan jövőben járunk, ahol hó és jég borítja a Föld nagy részét. Az emberek hatalmas városokba tömörülnek, melyeknek a felépítése a társadalmi helyzetet is tükrözi. A jómódúak a magasabb szinteken élnek, a szegényebb emberek pedig a földszinthez közelebb. A várost falak veszik körül és generátorok védik a kinti hidegtől. A város leírása eszünkbe juttathatja a Szárnyas fejvadász vagy China Miéville Új-Crobuzon városának leírását.
A város mellett a másik fontos helyszín egy űrállomás, az Ikrek. Ide jutnak büntetésből a rendszer ellenségei, s az ide küldött embereket részint átnevelik, részint teljesen átalakítják. Némelyekből pilóta lesz, akiket beleintegrálnak huzalokkal, vezetékekkel a különböző repülő járművek vezérlőjébe, másokból furcsa szörny-emberek lesznek, akik szabadon tudják változtatni az ujjuk és a karjuk méretét, és hatalmas erejükkel könnyedén tudnak gyilkolni.
Érdekes lett volna, ha néhány fejezet erejéig közelebbről is megismerhetjük, mi történik pontosan az Ikreken. Ugyanakkor elfogadható az írónő döntése, hogy ebbe a titokba nem avat be minket, s csak pletykákból, illetve néhány, az Ikrekről visszatérő ember sorsán keresztül szerezhetünk benyomásokat, mert így még inkább ébren tartja az érdeklődésünket, kíváncsiságunkat a regény végéig. Hiszen tudni szeretnénk, mi az ördög folyik itt?
A regénybeli társadalomban egy tipikus elnyomó hatalom uralkodik, amiben három politikai frakció fogott össze: a Fas, a Kod-Konsol és a Benez. Élükön a Tanács áll, akiket egy kemény rendőri erő véd, a szürke ruhás barátságosok. Korábban egy negyedik szervezet is a hatalom részese volt, a JöMa. Ebbe a szervezetbe tömörültek a jövőbelátók és látnokok, akik jóslataikkal megvédték a várost a környezeti csapásokkal szemben, továbbá korlátozták a Tanács hatalmát. Ez nyilvánvalóan nem tetszett az uralkodó csoportnak, ezért betiltották. A JöMa tagjait az Ikrekre vitték. Így jártak a főhősnő szülei és bátyja is. A rendszer könyörtelenül eltiporja a lázadókat.
A főhősnő, Sich egy fiatal lány, az ő szemszögéből ismerjük meg a történetet, s tudunk meg mindent a városról (az ő gyermekkori emlékeiből, a neki mesélt történetekből és legendákból, ahogyan arra ő emlékszik, eseményekből, amiket megtapasztalt). Mindent Sich szubjektív nézőpontjából látunk. Ez a szubjektivitás pedig azért különösen fontos, mert kiderül, hogy az emlékek korántsem megbízhatóak.
A történetnek további csavart ad, hogy az Ikreken történő átalakítás során az emberek személyisége is teljesen megváltozik. Nem ritka, hogy egyfajta osztott személyiségre tesz szert valaki, vagyis a testébe olyanok személyiségét is beépítik, akik már meghaltak. Nem elég tehát, hogy az embert a saját emlékezete is becsaphatja, de a létező személyek is olyan gyökeres változásokon esnek át, ami az ember gyermekkori legbensőbb félelmeit idézi fel (pl. amikor elgondolkodtunk azon, hogy mi van, ha a szüleink nem a szüleink, csak valami testrablók, vagy utánzók felvették a szüleink alakját).
A regény másik fontos karaktere Velmer, akiért Sich kisgyermekkorától rajong. Egy igazán karizmatikus személyiség, aki mindig tudja, mit akar, határozott döntéseket hoz, rejtélyes, s olyan, mintha mindig mindent kontrollálni tudna. Sich-re olyannyira nagy hatást gyakorol, hogy mind a múltban, mind a jelenben is ő határozza meg, akarva-akaratlanul, a lány minden cselekedetét. Velmer az epicentruma a könyv összes történésének, s minden kérdésre az ő személyisége révén, általa, hozzá kapcsolódóan kapunk választ.
Ugyancsak fontos kiemelni Sich és bátyja, Reh kapcsolatát, ami a testvéri szeretet lenyűgöző erejéről beszél.
A városon kívül nomád vadászok élnek, függetlenül és szabadon, ám a jeges éghajlat minden viszontagságát elviselve. Ők még őrizik a régi meséket, legendákat a város alapításáról és a titokzatos Jégcsászárról. A történet gyönyörűen megírt részei ezek a mítoszok, amiket Sich hallgatott a tábortűz melegénél, amikor szüleit elvesztette, és egy ideig a vadászok nevelték.
A regényben megjelenik egy misztikus hatalom, ami képes pusztító forgószelet támasztani, amivel célzottan tud rombolni, s örök telet tud szabadítani a városra. A könyv cselekménye egyfajta nyomozás, hogy ki és miért akarja a pusztítást. A végére a múlt és a jelen szálai összeérnek, hogy végre fény derüljön a titokzatos Varotej kilétére, motivációjára, a forgószél romboló és bosszúálló céljaira.
A regény legfontosabb érdeme azonban a világépítés, a rengeteg áthallás az elnyomó és besúgó rendszerek működéséről, valamint az emberi lélek ábrázolása, melyet az emlékek bizonytalansága és a szeretet határai formálnak.
Mund Katalin
